Tartalom

• A kezdetek
• A Hazai Bank
• Az épület
• Háború, béke és újra háború
• Wallenberg és a Hazai Bank
• A Hazai Bank Harmincad utcai történetének vége
• A britek érkezése
• Az 1956-os forradalom
• Éber tekintetek kereszttüzében
• Követségből nagykövetség
• A felújítás
• Az architektúra
• Köszönetnyilvánítás

Harmincad utca 6.

A legtöbb magyar embernek a Harmincad utca 6. cím hallatán a budapesti Brit Nagykövetség jut eszébe. Ez a csodálatos épület azonban nem mindig szolgált diplomáciai célokat. 1914-es elkészültétől egészen 1946-ig a Hazai Bank székháza volt.

Mind a mai napig magán hordozza pénzintézeti múltjának jegyeit. Az épület, melynek terveit 1912-ben készítette a magyar Rainer Károly, megélte a két világháborút, a nagy világgazdasági válságot, a kommunizmus korát, az 1956-os forradalmat, valamint a berlini fal leomlását. Az épület eleganciája és a benne helyet kapott két intézmény története – a maga módján – foglalatát adja Budapest és egész Magyarország XX. századi történelmének.

Ez az írás már csak terjedelménél fogva sem vállalkozhat a Harmincad utca 6. teljes történetének bemutatására. Mégis remélem, hogy ízelítőt nyújt az épület nagyszerűségéből és mindazon drámai eseményekből, amelyeket átélt az évtizedek során.

Szerkesztők: Nigel Thorpe, Petra Matyisin
Kutatók: Dr. Erdei Gyöngyi, Dr. Botos János, Figder Éva, Ritoók Pál
Fordítás: Maróti Zsolt
Fotó: Bakos Ágnes, Tihanyi Bence
Külön köszönet Dr. Bodó Sándornak, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatójának

A kezdetek

Miután a törökök elhagyták Magyarországot a XVII. század végén, csupán néhány épület állt a pesti középkori városfaltól északra fekvő területen. Ezek között találjuk a vámhivatal szerepét betöltő Harmincadhivatalt is, amely a mai Gerbeaud cukrászda helyén állt. A hivataltól délre fekvő teret Harmincad térnek nevezték el; később Színház, majd Gizella, végül Vörösmarty térre keresztelték át. Idővel a térről keleti irányba nyíló utca kapta a Harmincad utca elnevezést.

Pest növekedése miatt vásárteret (a mai Erzsébet teret) alakítottak ki a tértől keletre. 1810-re már az összes telek beépült a tér körül. Ekkortájt emelték az első épületet a mai Harmincad utca 6. szám alatti telken. Ezt az épületet egy gazdag pesti üzletember, Ullmann Móric vásárolta meg 1830-ban. Nem lakott itt, csak kiadta bérlőknek és üzlettulajdonosoknak. A ház átvészelte a város nagy részét elöntő 1838-as árvizet, az 1849-es ostromot, és még a századfordulón is állt. Akkoriban a szomszédos épületben működött Koller Károly divatos társasági fotós műterme, aki a császári és királyi fényképész címet is használhatta. Ferenc József legalább két alkalommal járt nála, hogy lefényképeztesse magát. Az első látogatást megörökítő kép egyszerű, kétemeletes házat mutat a Harmincad utca és a mai Erzsébet tér sarkán. Az épület a második látogatás idejére még egy szinttel bővült. A századforduló után új építmény foglalta el a szerény, háromemeletes lakóház helyét, a Hazai Bank székháza.

A Hazai Bank

A Hazai Bank története több mint egy évszázada kezdődött, az 1867-es Kiegyezést követő politikai stabilitás viszonyai között gyorsan kibontakozó ipari forradalom időszakában. Az élelmiszer-, acél- és gépipar rohamosan fejlődött, csakúgy, mint a vasút. A beruházásokhoz és a növekvő prosperitáshoz szükséges tőkét magyar bankok biztosították.

A Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület (PHETE) 1892-ben határozta el egy crédit mobilier típusú bank alapítását, amely önálló leányvállalatként ipari és kereskedelmi hitelek folyósításával foglalkozott. Így jött létre a Hazai Bank. Működését az Egyetem utca (ma Károlyi Mihály utca) és Reáltanoda utca sarkán álló épületben, a PHETE székházában kezdte meg, majd 1849 májusának elején a Dorottya u. 3. alatti saját irodaházába költözött.

A kezdettől fogva igen sikeresen működő bank 10 millió koronás alaptőkével indult. Az összeg nagyságrendjére jellemző, hogy ezidőtájt az ipari dolgozók átlagos munkabére napi 1 korona 80 fillér, a férfiak mezőgazdasági napszáma pedig még ennél is kevesebb volt. A két legnagyobb forgalmat lebonyolító magyarországi pénzintézet, a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank (PMKB) alaptőkéje 1900-ban 48 millió, illetve 30 millió korona volt. A bank alaptőkéje 1913-ra már 40 millió koronára emelkedett. Nyeresége szintén növekedett, 1906-tól meghaladta az évi kétmillió koronát. A Monarchia területén jelentős összegeket fektetett elsősorban vasúti részvénytársaságokba, de más iparágakba is, a sörgyártástól az acéliparig. A korabeli viszonyok között 1910-ben már közepes nagyságú banknak számított. Tevékenységi körét magánügyfelekre is kiterjesztette, és több fiókot nyitott, az elsőt 1900-ban, a Nádor utcában. A feladatok ellátásához a Dorottya utcai köponti irodaház hamarosan szűknek bizonyult, így a vezetőség 1911-ben úgy döntött, hogy a Harmincad utca és az Erzsébet tér sarkán felépítik a Hazai Bank saját székházát.

Az épület

Rainer Károly építészt bízták meg az új épület tervezésével. Rainer Szegeden született 1875-ben, és 1897-ben szerzett diplomát a budapesti Műegyetemen. Bécsi és hazai építészeknél dolgozott, majd 1906-ban önálló irodát nyitott Budapesten. A Hazai Bank tervezéséhez feltehetően a Haris köz 1-5. és 2-6. szám alatti Luczenbacher-házak 1909-es pályázatán elért sikere adta a legjobb referenciát. A pályázatot Rainer nyerte meg, az építkezést 1911-ben fejezték be. A Luczenbacher-házak bejáratainak lapos dór pilaszterekkel való díszítése visszaköszön a Hazai Bank kapuját keretező dór oszlopokon. Rainer tervei szerint épült fel a Móricz Zsigmond körtér 18. szám alatti lakóház (1910-ben fejezték be), az EMKE kávéház egykori belső berendezése (Skutetzky Sándorral),valamint a Timisiana Bank székháza és bérháza Temesváron (ma Timisoara). Más kitűnő munkákat is készített, de talán a Hazai Bank székháza tekinthető Rainer legkiválóbb művének.

Rainer stílusa könnyen felismerhető. Az íves oromzatok, a felső emeleteken alkalmazott oszlopos loggiák és a meredek tetők a szecesszió hatását mutatják. Későbbi munkái erősen klasszicizáló, olykor empire jellegűek.

A Hazai Bank terveit már 1911-ben publikálták. Az elkészült épület több ponton eltért az eredeti elképzeléstől. A legfontosabb változtatás az volt, hogy egy 6,5 méter széles sávval csaknem négyzet alakúvá bővítették a házhelyet a tőle északra fekvő telek rovására. Ennek köszönhetően Rainer nagyvonalúbban tervezhette meg az épület belsejét, különösen a Pénztártermet. Más eltérések is voltak. Az eredeti terv zárókővel ellátott félköríves földszinti ablakokat mutat, amelyek helyett egyenes záródású ablakok készültek. A saroktornyok teteje alacsonyabb lett, mint az eredetileg tervezett gúla alakú sisakok. A főpárkány fölé a manzárdablakok helyett tömör attika került. Említésre érdemes még, hogy az építész egy előtetővel ellátott oldalbejáratot is tervezett a Harmincad utcai oldalra, de az építkezés során ezt elhagyták.

Az építési engedély kérelemhez csatolt végső rajzokat Rainer 1912. április 12-i keltezéssel írta alá. Ezek rendkívül részletesek. A pince alaprajzát is tartalmazó tervek különös gonddal készültek, tartalmazzák a világítótestek, a telefonok és a csőpostaállomások helyét is. A terveken a bútorozást is jelezték, sőt azt is feltüntették, hogy melyik szobát ki fogja használni.

Az építkezés 1912-ben kezdődött. Az építési vállalkozó a Mann József és Fia cég volt. Haas és Somogyi építette a Pénztárterem üvegtetejét. Knuth Károly készítette a központi fűtést. Az építkezés 1914 közepén fejeződött be. 1947-ig, ameddig a Hazai Bank használta az épületet, csupán kisebb változtatásokra volt szükség.

Háború, béke és újra háború

Alig készült el az új székház, kitört a háború. A pénzintézeti tevékenység feltételei jelentősen romlottak. A Hazai Banknak 75 millió korona értékben a katonai kiadásokat fedező állami hadikölcsönkötvényt kellett vásárolnia, amelyek visszafizetésére soha nem került sor. Óriási volt az infláció. Az értékpapírok ára zuhant. Az elértéktelenedés megfékezésének érdekében a Hazai Bank más budapesti bankokkal közösen értékpapírokat vásárolt. Mindezen nehézségek azonban eltörpültek az 1918-as háborús vereség, majd az azt követő 1920-as trianoni békeszerződés következményei mellett. Az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlott, a történelmi Magyarország területének 60%-át elvesztette, az évszázados gazdasági és pénzügyi kapcsolatok megszakadtak. A Hazai Bank számos ügyfele súlyos veszteségeket szenvedett, miután vagyonuk – vasúttársaságok, gyárak – idegen fennhatóság alá került. Az elszabadult infláció és a háborút követő első időszakban uralkodó káosz következtében az értékpapírok és a pénz maradék értéke is elveszett.

Aztán az élet valahogy visszatért a rendes kerékvágásba, és az önálló, de megcsonkított ország új kormánya helyreállította a rendet. A Hazai Bank is igyekezett alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Szigorú költségtakarékossági intézkedéseket foganatosítottak, és olyan újabb tevékenységekbe kezdtek bele, mint a záloglevél kibocsátásán alapuló jelzáloghitelezés. 1926-ban pengő néven új fizetőeszközt vezettek be Magyarországon. A Bank vagyona ekkor alig érte el a háború előtti érték 18%-át. A húszas évek második felében a gazdaság megerősödésével párhuzamosan az üzleti feltételek is javultak. 1929-ben azonban kitört a gazdasági világválság, melynek hatását a Hazai Bank azonnal megérezte. A hazai ügyfelek kivették pénzüket, a külföldi ügyfelek folyószámlabetéteik és hiteleik 85%-át kivonták. A bevétel meredeken zuhant. 1934-ben a négy évvel korábbi nyereségnek csupán egynegyedét könyvelhették el. Mire a Bank lassan és nehezen talpra állt, újabb háború volt a láthatáron.

Az ország újrafelfegyverezése 1938-ban kezdődött. Az állam kötelező hitelek formájában egymilliárd pengő hadikölcsönt vett fel. A Hazai Bankot éves nyeresége ötszörösét kitevő, 2,7 millió pengős kényszerkölcsön kiadására kötelezték. Az inflációt az állami hitelfelvételek is növelték. A Bank saját részvénytőkéjének megemelését célzó tervei a pénzpiac háborús félelmei következtében meghiúsultak.

Az Európát háborúba sodró politika a Bankot sem kerülte el. Igazgatóságának egyik tagja az a Teleki Pál gróf volt, akinek a kormánya 1920-ban törvénnyel korlátozta a zsidó egyetemi hallgatók arányát. Teleki 1938-ban kultuszminiszterként felelős volt azért a törvényért, amely 20 százalékban maximálta a zsidó származásúak arányát az értelmiségi pályákon. 1939-től immár miniszterelnökként további korlátozó intézkedések fűződtek nevéhez.

A Banknak a háború kezdetétől fogva számos nehézséggel kellett szembenéznie: az állami beavatkozás fokozódott, a hitelezést szigorú ellenőrzés alá vonták, a nemzetközi pénzügyi műveletek gyakorlatilag megszűntek. A pénzintézeteknek megszabott kvóta alapján kellett finanszírozniuk az állami költségvetés hiányát fedező kölcsönöket. Ezeket a hiteleket ugyan visszafizették, de erre az inflációs hatások beszámítása nélkül és az értékét folyamatosan vesztő pengőben került sor. 1942-ben a kormány 4%-ban maximálta a kifizethető osztalékot. A helyzet az ország 1944. márciusi német megszállása után tovább súlyosbodott. A német befolyás alatt álló új kormány egyik első intézkedésével korlátozta a készpénzkifizetéseket (a Hazai Bank Rt. Betétállománya a felére zsugorodott, miután az aggódó ügyfelek kivették pénzüket), és zároltatta a páncélrekeszeket. Náci nyomásra a kormány a zsidó származásúak pénzügyi mozgásterét is korlátozta. Folyószámláikat befagyasztották, részvényeiket és letéteiket előbb zárolták, később elkobozták. Az intézkedések a Hazai Bank több ügyfelét is érintették. A korlátozások a zsidó származású banktisztviselőkre is kiterjedtek. A Hazai Banknál 37 zsidó dolgozott, köztük Rapoch Jenő vezérigazgató és több más vezető beosztású alkalmazott. A Bank féléves haladékot kért az intézkedés végrehajtásához, de kérését elutasították. Megkezdődtek az elbocsátások. Rapochnak április 30-án, az elsők között kellett távoznia. Hamarosan utódját, Benes Ferencet is letartóztatták azzal a váddal, hogy közreműködött Rapoch külföldre menekülésének megszervezésében, de később szerencsére elengedték.

Wallenberg és a Hazai Bank

A Bank az óriási nyomás ellenében is igyekezett segíteni zsidó ügyfelein, hogy megóvja értékeiket a teljes hatósági elkobzástól. Sőt, egy komolyabb gesztusra is tellett tőlük a létükben veszélyeztetett magyarországi zsidóság érdekében. Az akkoriban Budapesten dolgozó Raul Wallenberg svéd diplomata nagyon sokat tett azért, hogy a zsidókat megmentse a deportálástól és a haláltól. Wallenbergnek védett házakra volt szüksége, ahol a zsidók menedékre lelhettek, ő maga pedig dolgozhatott. 1944. őszétől a zsidóság helyzete folyamatosan romlott. Novemberben a Bank az épület III. emeletét – eredetileg iroda céljára- bérbe adta a Svéd Királyi Követségnek. Wallenberg gyakran megfordult az irodában. Ebben az időszakban a nyilasok egyre több támadást intéztek a zsidók ellen. A svéd védett házak lakói sem voltak többé biztonságban, sokukat elhurcolták, és a Dunába lőtték. A Bankhoz folyamatosan érkeztek a segélyhívások. Végül néhányan az épületben találtak menedéket.

1944. december elején a szovjet csapatok egyre közeledtek Budapest felé. Megkezdődött az értékek elhurcolása az országból. A többi pénzintézethez hasonlóan a Hazai Bankot is arra kötelezték, hogy arany-, valuta- és készpénzkészleteit adja át a Nemzeti Banknak. Ezeket az értékeket Ausztriába és Németországba továbbították, de az elszállítások befejezése előtt az előretörő Vörös Hadsereg körbezárta a városban állomásozó német erőket, és megkezdődött Budapest ostroma. Nagyon sokan a Bank páncéltermeiben kerestek menedéket az ostrom idején. Erről Wallenberg állítólag egyszer azt mondta: “Látott már ilyen trezort? Ebben nem pénz van, hanem sokkal értékesebb: Emberek.” A Bank az ostrom legsúlyosabb napjaiban 50 ember – köztük banktisztviselők és családtagjaik, valamint svéd védelem alatt álló zsidók – óvóhelyéül szolgált. A harcok során az épületben is komoly károk keletkeztek. Nagyrészt az oroszoktól, de bizonyára a németektől is leglább 20 gránát- és bombatalálatot kapott, háromszor ki is gyulladt. A Bank munkatársai közül a bombázások alatt senki nem halt meg, súlyos sérülés sem történt. 1945. január 2-án Wallenberg magyar sofőrjét, Jobbágy Tivadart egy repesz ölte meg. Várandós felesége is a házban volt. Az egyik bombázás alatt az épületet majdnem elárasztotta a víz, szerencsére az Andrássy út és a Váci utca között sikerült elzárni a főcsapokat. Maga Wallenberg 1945. január 11-én hagyta el az épületet, kevéssel azelőtt, hogy Debrecenbe, utolsó ismert útjára indult volna. Utolsó feljegyzett szavaiban még többször utalt a Bank széfjeiben tartott briliánsokra és ékszerekre, amiből a zsidókkal kapcsolatos munkáját folytatni szerette volna.

A szovjet csapatok január 18-án lépték át a Bank küszöbét. Az épületben rejtőzködők megmenekültek. A harcok ugyan véget értek, de a Bank megpróbáltatásai nem. Január végén egy elhurcolással és lelövetéssel fenyegetőző szovjet tiszt a széfek kinyitását követelte, de azután az Erzsébet téren kifosztotta foglyait és távozott. A budapesti bankok szisztematikus kirablása azonban folytatódott. A Hazai Bankra februárban került sor. A vezetőség jobbnak látta, ha nem tanúsít ellenállást; minden széfet és páncéltermet kinyitottak. A szovjet tisztek a páncélrekeszekben maradt értékeken kívül négymillió pengőt raboltak el a Bankból.

A Hazai Bank Harmincad utcai történetének vége

A háború után megkezdődött az újjáépítés. A Bank épülete súlyosan megrongálódott; különösen a tetőszerkezet, valamint a Pénztárterem üvegtetejének rendbehozatala jelentett komoly munkát. Érdekesség, hogy az üvegtető helyreállítását az eredetit építő Haas és Somogyi végezte. A náci nyomásra 1944-ben elbocsátott 35 zsidó alkalmazott közül 22 főt visszavettek, hárman nem kívántak újra belépni, tízen eltűntek. Rapoch Jenő vezérigazgatóként folytatta munkáját. 1945-ben Lindner Luca megszülte az ostrom alatt elhunyt Jobbágy Tivadar kisfiát. Természetesen a Bank tevékenységét is újra kellett szervezni. A többi pénzintézethez hasonlóan a Hazai Bank is hiába kért segítséget a Külügyminisztériumtól a szovjetek által elhurcolt pénz és más értékek visszaszerzéséhez. Készpénz hiánya miatt az 1945. március 1. előtt nyitott betét- és folyószámlák kifizetésére sem volt lehetőség. A helyzetet a féktelen infláció és a szigorú kormányzati beavatkozás tovább súlyosbította. A bankok összefogási kísérleteit politikai meggondolásokból sorra meghiúsították. Végül 1946 augusztusában a Közgyűlés beleegyezését adta ahhoz, hogy a Hazai Bankot beolvasszák anyabankjába, a Pesti Első Takarékpénztár Egyesületbe. A két pénzintézet részlegeit összevonták. Az egyesült bank beruházás-hitelezési, hitel- és letéti osztályát a Harmincad utcába költöztették. A Svájci-Magyar Kereskedelmi Kamara szintén az épületbe költözött. A PHETE külföldi kézen lévő részvényeit 1947-ben államosították, majd 1948-ban a teljes bankrendszert államilag átszervezték. A PHETE üzletágait más pénzintézeteknek adták át. Megkezdődött a PHETE felszámolása, ez a folyamat napjainkig sem zárult le.

A Britek érkezése

Magyarországon csak 1963 óta működik brit nagykövetség, korábban Nagy-Britanniát követség képviselte, követ vezetésével. A két világháború között a követség és a követi rezidencia a várnegyedbeli Táncsics Mihály utca egyik házában kapott helyet. A második világháború előtti utolsó követ, Sir Owen O’Malley 1941-ben hagyta el Budapestet, azt követően, hogy Magyarország a tengelyhatalmak oldalán belépett a háborúba. Miután a szovjet hadsereg kiűzte a németeket az országból, és 1945-ben aláírták a fegyverszüneti megállapodást, a brit kormány politikai és katonai képviselőket küldött Magyarországra, akik az ideiglenes kormány székhelyén, Debrecenben kezdték meg munkájukat.

Áprilisban a szovjet hatóságok engedélyével Budapestre, a Stefánia út 57. szám alatti házba költöztek, mivel a volt követségi épület romokban állt. Az 1947. február 10-i békeszerződés megkötése után a katonai és politikai misszió követségi rangra emelkedett.

A britek azonban hosszabb távra kívántak berendezkedni, és erre alkalmas helyet kerestek. Úgy döntöttek, hogy nem térnek vissza a Táncsics Mihály utcai épületbe. Amint a PHETE felajánlotta számukra a Hazai Bank volt épületét, befejezték a keresést, és 1947. június 30-án a Brit Közmunkaügyi Minisztérium aláírta a 15 évre szóló bérleti szerződést, amely az év végén lépett hatályba. Rainer Károly gyönyörűséges palotájának életében új korszak kezdődött, bár az építész valószínűleg sohasem gondolta volna, hogy a banknak szánt épület falai között valaha más intézmény is működhet.

Az első brit követ, Alexander Knox Helm és kis csapata a kommunista hatalomátvételt követően a háború utáni Magyarország hétköznapjainak összes nehézségét megismerte. A túlságosan is tágasnak bizonyuló volt pénzintézetet át kellett alakítani a követség céljaira, különös tekintettel az iratok és távközlési berendezések biztonságos tárolására.

A legjelentősebb átépítésre az első emeleten (a mai félemelet fölött) került sor Sárkány István építész tervei alapján. Az épület hajdani eleganciáját minden igyekezet ellenére sem sikerült helyreállítani. Sir James Cable, az 1956-ban érkezett első titkár nem túl lelkes leírása szerint: “Mi diplomaták hozzá vagyunk szokva a furcsa irodákhoz, de amikor ezt az épületet 1956. október 23-án először megláttam, mégis meglepődtem. A követség – bejáratában egy üzlet silány portáljával – a két géppisztolyos, ÁVÓ-egyenruhás őrszem nélkül sem lett volna csalogató. A szándékoltan marcona őrökön túljutva az előcsarnok, benne a követség brit és magyar munkatársaival, már barátságosabbnek tűnt, de korántsem volt hívogató. A szerencsésebb látogatók a recsegő-ropogó liftet is használhatták, de a többség csak a csupasz, rideg lépcsőkön közlekedett. A földszintet, ahol még ott álltak a kisajátított bank pultja és válaszfalai, csak nagyritkán használtuk: tollaslabdáztunk vagy filmet vetítettünk benne, 1958 decemberében pedig itt tartottuk a fiam harmadik születésnapját. A követségi munka az emeleti szinteken zajlott: a dolgozók étkezdéje és klubszobája, valamint a többi nyugati követségek munkatársainak gyerekeit is fogadó óvoda szintén ott kapott helyet. Az akkori budapesti irodaházak többségéhez hasonlóan a valaha elegáns enteriőrök és bútorok a harmincas évek óta szinte érintetlenek maradtak, csupán állaguk romlott folyamatosan. A későbbi brit beszerzések a legegyszerűbb használati tárgyakra – íróasztalokra, székekre, iratszekrényekre és széfekre – korlátozódtak”.

Az 1956-os forradalom

A két ávós őrnek az volt a feladata, hogy távol tartsa a magyarokat az épülettől. A britek magyar kapcsolatait a hatóságok korlátozták, ezért nem is nagyon érzékelték a forradalom viharának közeledtét. Olyannyira nem, hogy október 23-án Sir Leslie Fry követ feleségével egy vidéki kutatóintézetben tett látogatást. Megérkezésük után szinte azonnal elhívták az igazgatót, helyettese vette át a szerepét. A kezdeti szívélyes fogadtatás után érezhetővé vált, hogy valamilyen rendkívüli esemény hatására jelenlétük meglehetősen kényelmetlenné válik. Hazafelé menet egyre több embert láttak az utcákon gyülekezni, sokan közülük kivágott közepű zászlókat vittek.

A magyarokkal fenntartott kapcsolatok korlátai egyik percről a másikra ledőltek. A követségi telefonok állandóan csöngtek, folyamatosan érkeztek a hírek az eseményekről. Az akkor követségi harmadtitkárként szolgáló Sir Mark Russell így emlékszik vissza az eseményekre: “A követségen késő éjszakáig égett a villany. Éjfélre, mire a legtöbben hazaindultunk, az eseményeket már nem lehetett megállítani. A 24-i, kora reggeli szovjet beavatkozás senkit nem lepett meg, annál inkább az utána következő események. A reggel 9 óráig tartó kijárási tilalom megszűntével mind az angol, mind a magyar munkatársak bejöttek dolgozni. A hidakon és főutakon álló szovjet páncélosokból arra lehetett következtetni, hogy hamarosan minden véget ér. Ehelyett kiújultak az összecsapások. Egy héten keresztül a Harmincad utcai épületben kellett tartózkodnunk, családtagjaink pedig Buda és Pest különböző pontjain elszórtan elhelyezkedő otthonainkban rekedtek.” 

Szerencsére a követség elég nagy és jól felszerelt volt. A következő izgalmas napokban a családokat behozták az épületbe. A brit kolóniát a nagy bátorságot tanúsító, Joan Fish konzul gyűjtötte össze. Köztük volt Edith Bone, a Daily Worker (a brit kommunista párt lapjának) volt tudósítója, akit 1948-ban kémkedés vádjával bebörtönöztek, majd a szabadságharcosok kiszabadítottak, valamint Sefton Delmer, a Daily Express tudósítója. Az utóbbi azt igyekezte kieszközölni Sir Leslie Fry-nál, hogy a követséget a londoni külügyminisztériummal összekötő távközlési rendszeren keresztül küldhesse tudósításait. A bank egykori páncéltermében önálló életre kelt a bolt, melyet a hiánygazdaság idején a követség ellátására nyitottak. A bennlakók főleg az onnan származó konzerveken éltek. Kenyeret és tejet némi kockázat árán külső forrásból sikerült beszerezni, de a whisky- és pezsgőkészletek kimerültek. Szerencsére a víz- és áramszolgáltatás a forradalom alatt sem szünetelt. Hálóhelyeket a két legfelső emeleten alakítottak ki. A kevés fürdőszobát szigorú beosztás szerint használták. A legfiatalabb lakó Sir Mark Russell fia, Neil volt, aki október 3-án született a Sportkórházban.

A szovjet visszavonulás hírét a magyar munkatársak kitörő lelkesedéssel fogadták, de örömük nem tartott soká. November 1-én reggeltől kezdve egyre több jelentés érkezett a keletről beözönlő szovjet csapatokról, s ezeket nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Döntés született a brit közösség, valamint a követségi dolgozók feleségeinek és gyerekeinek evakuálásáról. A követségi teherautó platójára üléseket szereltek, a családtagok saját kocsijukon távoztak. A november 2-án útnak induló konvojt Sir Mark Russell autója vezette, melynek motorházát a brit lobogó borította. Az utazás során semmilyen rendkívüli esemény nem történt, a határ ekkor még a forradalmárok kezén volt. Még aznap Bécsbe érkeztek.

November 4-én a szovjet csapatok visszajöttek Budapestre. Sir Leslie Fry döntése alapján a Brit Nemzetközösség állampolgárait, a Követség magyar munkatársainak családját és a brit munkatársak magyar alkalmazottait beengedték az épületbe. A sebesültek ellátásáról is ő gondoskodott. London utasítására más magyar menedéket kérők nem fogadott be, kivéve két kisgyermeket.

A Bécsből november 13-án visszatérő munkatársakat érthetően komor hangulat fogadta. Az épület néhány betört ablakon, golyónyomon kívül alig szenvedett kárt, de mindenki tudta, hogy ezzel még nincs vége. Elkezdték a bizalmas iratok megsemmisítését, és felkészültek a legrosszabbra. Még néhány napig a követségen laktak, majd elköltöztek, többen a követ-tanácsos házába, ahol egészen karácsonyig, a forradalmat követő sztrájk letöréséig együtt maradtak. Az egyik követségi sofőrt, Regéczy-Nagy Lászlót letartóztatták és bebörtönözték. Többek között azzal vádolták, hogy Göncz Árpád és Christopher Lee Cope angol követségi titkár között olyan dokumentumokat, információkat közvetített, amelyek sértették a magyar állam érdekeit. A követség más magyar alkalmazottait, dr. Gál Istvánt, Molnár Józsefet és Zalatnay Istvánt szintén letartóztatták.

Dr. Gál István könyvtárost öt nap múlva kiengedték, de Zalatnay István internáló táborba került. 1957 januárjában a diplomata feleségek és gyerekek is visszatértek, az élet úgy-ahogy normalizálódott.

Éber tekintetek kereszttüzében

A forradalom után szomorú idők következtek. 1958-ban Peter Unwin, a Sir Mark Russellt váltó harmadtitkár idejének nagyobb részében a szabadságharcosok pereiről és a kivégzésekről szóló hírekkel foglalkozott. A követség dolgozóit szoros megfigyelés alatt tartották, csakúgy, mint azokat a személyeket, akikkel kapcsolatba kerültek. A megfigyelés az ÁVO feladata volt. A Stefánia úti szövetségi tisztiklub alkalmazottait már 1945-ben beszervezték és az angolok, amerikaiak elleni kémkedésre kényszerítették. Hamarosan a követség magyar munkatársait is célbavették. A számadatok sokatmondóak: 1951 tavaszán 26 magyar alkalmazottat tartóztattak le; 1956-os éves jelentésében Sir Leslie Fry pedig arról számolt be, hogy az 1949 és 1953 közötti időszakban kémkedés vádjával letartóztatott munkatársak közül sokat szabadon bocsátottak. A legnehezebb helyzetbe a követség sajtófordítói kerültek, mivel munkájukat a hatóságok idegen ország javára végzett kémkedésnek tekintették. Rendszeresen zaklatták, letartóztatták és disszidálási kísérletekbe hajszolták őket. A háztartási alkalmazottakat arra kötelezték, hogy munkáltatójukról jelentéseket írjanak, ideértve az összejövetelek vendéglistáit. Az informátorok másik körébe a brit dipomaták nemegyszer magas rangú barátai, ismerősei tartoztak. Mindezen túl a hatóságok valamennyi brit dolgozóról dossziét vezettek. Az ötvenes években ávós “kíséret” nélkül még a feleségek sem tehettek egyetlen lépést sem.

A magyarok pontosan tudták, hogy az ÁVO figyeli a követségre belépni merészelőket. Általános vélekedés szerint a követség főbejáratával szembeni PATYOLAT cégtáblájának O betűjébe kamera volt elrejtve. Egyen- és civil ruhás rendőrök igyekeztek elvenni az emberek kedvét a belépéstől. Kádár Béla professzor azon bátrak egyike volt, akik ezen a kordonon még a sztálinista időkben is rendszeresen áthatoltak a bank Pénztártermében vetített filmek kedvéért. “Ezek az eszmei tájékozódás és egyfajta ellenállás összejövetelei voltak. A belépők nemigen barátkoztak, és nem szívesen mutatkoztak be. A látogatók és a követségi dolgozók összefogásával sikerült némileg csökkenteni a veszélyt. A vetítés után ‘kötelékbe’ rendeződtünk. Az ajtókat hirtelen tágra nyitották. A pánikszerűen kirohanó mintegy százfős, fiatalokból álló csoport nem sok esélyt adott a civil ruhás rendőröknek, igaz, az utolsó sorból indulók helyzete mindig sokkal veszélyesebb volt. A közeli terek növelték a szerencsés megmenekülés esélyét. Azt hiszem, futóteljesítményem akkoriban volt a legjobb.”

A British Council közvetlenül a háború után nyitott irodát Budapesten, de a magyar hatóságok kémkedés vádjával kiutasították a szervezetet az országból. A kulturális feladatok is a követségre hárultak, ami lehetőséget teremtett a magyarokhoz fűződő kapcsolatok kiépítésére. A hatvanas évek elején az egykori bank Pénztártermében előadássorozatokat rendeztek. Sir Michael Redgrave színművész és Sir Colin Davies karmester is vendégszerepelt itt. Peter Unwin emlékszik arra az esetre, amikor a kitűnő zeneszerző, Lajtha László önként vállalta egy előadás megtartását. Százfős közönség gyűlt össze, bár valamennyien tudták, hogy az utca túloldaláról fényképezhetik őket. Az osztályharc tetőpontján Lajtha a következő tiltott szavakkal zárta előadását: - “Mint láttuk, a magyar zene időtlen és osztálynélküli”. A teremben ülők fejében átsuhant a gondolat: lehet, hogy most mindannyiunkat letartóztatnak? Senkit sem tartóztattak le, de a kijelentés meglehetősen merész volt.

Követségből nagykövetség

A követség és a magyar külvilág közötti kapcsolattartás megnehezítésére irányuló tevékenység évekig folytatódott. A hatvanas évek elején a Kádár-rendszer érzékelhetően átváltott a nemzeti megbékélés és a fokozatos, viszonylagos liberalizálás politikájára. A megváltozott helyzetben a brit Külügyminisztérium javaslatot tett a magyar, román és bolgár külképviseletek rangjának felemelésére. Mint az akkori követ, Ivor Pink a brit Külügyminisztériumnak jelezte, “a nagykövetségi státusz megadása őfelsége kormányának nem kerül semmibe, viszont igen jó hatással lenne a helyi kapcsolatokra”.

A kérdést illetően a hasonló helyzetben lévő amerikaiakkal is egyeztettek. Ők, mivel (az 1956 óta náluk tartózkodó) Mindszenthy bíboros ügyének megoldásáig nem óhajtottak nagykövetséggé alakulni, azt javasolták a briteknek, hogy ne hamarkodják el a dolgot. Pink arra kérte a brit Külügyminisztériumot, hogy ne várjanak az Egyesült Államokra. Azzal érvelt, hogy Nagy-Britanniának nincs olyan komolyabb problémája Magyarországgal, ami a halogatást indokolhatná. A brit Külügyminisztérium némi megfontolás után gyors intézkedés mellett döntött, amiben az az irányadó brit politikai elv is szerepet játszott, amely szerint “támogatni kell a csatlós államok önállósodási törekvéseit. A külképviseletek nagykövetségi rangra emelésével kifejezésre juttatnánk, hogy a KGST-vel szembeni román magatartást, valamint a magyarországi enyhülést jó szemmel nézzük.”

Az amerikaiakkal folytatott további eszmecserék és sorozatos londoni tárgyalások után megszületett a döntés. 1963. december 2-án a brit Külügyminisztérium bejelentette, hogy a budapesti, valamint a bukaresti és a szófiai követségeket nagykövetségi szintre emeli. A londoni magyar követség is nagykövetséggé lépett elő. December 21-én Ivor Pink rendkívüli és meghatalmazott nagykövet átadta megbízólevelét Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács Elnökének. Pink volt az első magyarországi brit nagykövet.

A British Council még ugyanebben az évben, egy háromévenként megújítandó kulturális egyezmény értelmében visszatérhetett Magyarországra. Az intézmény 1987-ig a Nagykövetség részeként a Harmincad utcai épületben kapott helyet, majd az egyezmény felülvizsgálatát követően megkezdte önálló működését. 1992-ben költözött jelenlegi helyére a Benczúr utcába.

A felújítás

Az idő múlásával a Harmincad utcai épület állaga folyamatosan romlott.

1956-ban az ingatlan a magyar állam birtokába került, de a britek új háziura zsugori tulajdonosnak bizonyult. Maga a brit Külügyminisztérium sem szívesen költött olyan épületre, amelyet csak évente megújítandó bérleti szerződés alapján használhatott. Az épületen a biztonsági követelmények és az egyéb, nagyon szerteágazó tevékenységek (a nyolcvanas évek közepéig ott működő iskola, a manzárdban lakó biztonsági tisztek, a bolt, a British Council) is nyomot hagytak.

1990-ben, a nem-kommunista demokratikus kormány hatalomra kerülése után úgy látszott, lehet valamit tenni. Sir John Birch, az akkori nagykövet nem hivatalos tárgyalásokba kezdett az új kormánnyal az épület megvásárlása és azt követő felújítása tárgyában. Bár erre Londonból nem kapott felhatalmazást, bízott abban, hogy jó üzletet köthet. A mintegy tízmillió fontos árajánlat azonban nem nyerte meg a brit Külügyminisztérium tetszését. Aztán végre a Sir John jelentős erőfeszítéseinek köszönhetően megkötött 25 éves bérleti szerződés megfelelő alapot nyújtott ahhoz, hogy a felújítás költségeit a brit Külügyminisztérium felvállalja. További két éven át nem történt semmi. Végül megkezdődött a munka, de akkor is két ütemben, először a régi Pénztárterem került sorra, majd a felső szintek.

A késlekedés részben a British Council további sorsára vonatkozó vitának tudható be. Bár a központi fekvés és az egyéb adottságok miatt szerettek volna az épületben maradni, pénzügyi megfontolásokból mégis a költözés mellett döntöttek. Mint Sir John Birch mondta, “40 év társbérlet után végre megszabadultunk a British Council válaszfalaitól, könyvespolcaitól, nem beszélve az udvarló diákok körében oly közkedvelt videofülkékről. Sötét, barátságtalan csarnok, kosztól feketéllő üvegtető. Lábunk alatt töredezett kék linóleum, fejünk fölött rideg neonfény. Megfogadtam, hogy felújítjuk és kiállítások, konferenciák, fogadások rendezésére alkalmas tágas térré alakítjuk át”.

A munkát királyi látogatások is gyorsították. 1990-ben, ő királyi felsége a Walesi Herceg és felesége érkezése előtt rendbehozták a főbejáratot és a főlépcsőházat. A csarnok felújításának és gondos restaurálásának határidejét őfelsége a Királynő 1993-ra tervezett hivatalos látogatása szabta meg. Sir John ragaszkodott az eredeti világítás, a parketta, a bronz díszítések és a fényt visszaverő falburkolat helyreállításához. Az egykori Hazai Bank Rt. gyönyörűen helyreállított Pénztártermét májusban a Királynő személyesen avatta fel. Az esemény az épület történetének fordulópontja volt.

A felső szintek felújítása 1994 szeptemberében vette kezdetét. Ahol lehetett, igyekeztek hűek maradni az eredeti tervekhez. Azonban nem jutott pénz mindenre. A villanyvezeték- és csőhálózatot csak részben újították fel. A külső falakra 1983-ban felvitt zöld festékréteg eltávolítása túl költséges lett volna. Sir John Birch az V. kerületi házak tanulmányozása után választotta a sárga házfal-zöld ablakkeret színkombinációt.

Az építkezés fővállalkozói brit cégek voltak, de számos részlet a magyar alvállalkozók tehetségét dicséri. A végeredmény mindenkit lenyűgözött: a Harmincad utca 6. szám alatti épület ismét régi fényében pompázott.

Az architektúra

Az épület a tervekkel megegyezően egy csaknem négyzetes (31,56 x 32,71 m) telken emelt négyemeletes tömb a Harmincad utca és az Erzsébet tér sarkán. Klasszicizáló stílusa számos XX. század elején épített banképületre jellemző. A jelenlegi Pénzügyminisztérium, az OTP Bank Nádor utcai fiókja és a jelenlegi Belügyminisztérium hasonló elvek alapján épült, és mindegyikük pénztárterme gyönyörű üvegtetővel fedett.

Az épületszárnyak egy udvart fognak közre, amelynek földszinti részét a Pénztárterem foglalja el. A Harmincad utcai oszlopos főbejárattól eltekintve mindkét utcai homlokzat azonos. Az épület vasvázra épült. A pincét vasbetonból készítették, hogy biztosítsák tűz, víz és betörés ellen. A központi fűtés kétféle volt: a földszintet gőz, az emeleteket melegvíz fűtötte. A pénztárterem üvegtetejét eredetileg vízpermettel hűtötték, amihez a szomszédos bérház pincéjében fúrt két kútból szivattyúzták a vizet. A telefonközponthoz 50 közvetlen vonal és 150 mellékállomás tartozott. A csőpostarendszernek 21 állomása volt. Az ügyfelek által használt termekben és a főlépcsőházban nagy felületeken alkalmazott márvány java része magyarországi bányákból származott. A bank bútorai Thék Endre gyárából kerültek ki. Sajnos csak néhány darab maradt meg az egykori berendezésből.

Az épület leglátványosabb része a Pénztárterem és annak kazettás üvegmennyezete, amelynek nyitható középrésze biztosítja a szellőzést. A termet négy bronzcsillár, fekete, fehér és vörös márvánnyal kirakott padló, bronz fejezetű pillérek és az elegáns bejárat felett elhelyezett aranyozott óra díszíti. Az épület egyéb részei is figyelmet érdemelnek: az előcsarnok, a főlépcső, a földszinten, a fél- és az első emeleten található bronzból készült ajtók, a tanácsterem és az első emeleti irodák. A pincében megmaradtak az eredeti páncélszekrények, amelyeken jól láthatóak a gyártók az Arnheim S.J. és Schnabel Frigyes cég emblémái. Minden részlet kialakítására nagy gondot fordítottak. Egyes motívumok ismétlődnek: a szfinxek, a magyar tulipánok az ajtókon és természetesen a mindenhol megjelenő “HB” kezdőbetűk. Az összbenyomás gazdag, sikeres intézményt sugall, amely valóban a “pénz temploma”. Ez volt Rainer szándéka. A Brit Nagykövetség büszke arra, hogy az épület mai használója lehet.

Köszönetnyilvánítás

Ezúton szeretnénk köszönetet mondani a kiadvány és a kiállítás előkészítésében segítséget nyújtó intézményeknek és magánszemélyeknek.

A forrásokat rendelkezésünkre bocsátó intézmények:

• Budapesti Történeti Múzeum Fényképtára a Kiscelli Múzeumban
• Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára
• Magyar Országos Levéltár
• Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteménye
• Szépművészeti Múzeum
• Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum
• Magyar Nemzeti Bank Bankmúzeuma
• Budapest Főváros Főpolgármesteri Hivatala
• Történeti Hivatal
• Brit Külügyminisztérium
• (Susan Laffey)